Március 12.

Isten egyesülni akar az emberrel!

A fölszentelt szolgálat, melyet soha nem lehet puszta funkciókra redukálni, mert a „lét” szintjén valósul meg, arra teszi képessé a papot, hogy „Krisztus személyében” cselekedjék, s a csúcspontját abban a pillanatban éri el, amikor a kenyeret és a bort konszekrálja, megismételve az Utolsó Vacsorából Jézus szavait és mozdulatait. E rendkívüli valóság megrendít, és csodálatra indít: mily alázatos leereszkedés, mellyel Isten egyesülni akar az emberrel! Ha az Ige megtestesülését szemlélve megindultan állunk a betlehemi jászol előtt, hová legyünk az oltár előtt, ahol a pap szegény keze által Krisztus megjeleníti az időben a maga áldozatát? Nem tehetünk mást, mint hogy térdre borulunk, és csendben imádjuk a hit legnagyobb misztériumát.

/Szent II. János Pál pápa; Levél az áldozópapokhoz 2004. nagycsütörtökére, Vatikán 2004. március 28./

Március 11.

A szeretet radikalizmusa

"Mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette" (Jn 13,1). A szinoptikus evangéliumokkal ellentétben János evangéliuma nem beszéli el az Oltáriszentség megalapítását, melyről Jézus hosszan beszélt korábban Kafarnaumban (Jn 6,26-65), helyette a lábmosás szertartásánál időzik (Jn 13,1-11). Ez nem csupán az alázatosság kifejezése volt, hogy példáját majd kövessük, hanem Jézus e cselekedete, mely annyira felháborította Pétert, kinyilvánítása annak a radikalizmusnak, mellyel Isten leereszkedik közénk. Krisztusban Isten "levetkőzött" és "egy rabszolga külsejét" öltötte magára, egészen a kereszthalál végső lealacsonyulásáig (Fil 2,7), hogy az emberiség betekintést nyerhessen Isten életének mélységeibe. A nagy beszédek, melyek János evangéliumában követik a lábmosást és bizonyos mértékig kommentálják is azt, számunkra bevezetést jelentenek a Szentháromság közösségének titkába, melyet megoszt velünk az Atya Krisztusban, a Szentlélek ajándékaként. Ezt a közösséget az új parancsolat szellemében kell megélni: "Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket" (Jn 13,34). Nem véletlen, hogy a papi imádság ennek a "misztagógiának" a tetőpontja, mert megmutatja nekünk Krisztust az Atyával való egységben, készen arra, hogy visszatérjen hozzá önmaga feláldozásával, csupán azt kívánva, hogy tanítványai osszák meg ezt az egységet az Atyával. "Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk" (Jn 17,21).

/Szent II. János Pál pápa; Levél a Cenákulumból, Jeruzsálem, 2000. március 23./

Március 10.

Istenre figyelve

Az a feladatunk, hogy vizsgáljuk meg, miként fogadjuk el az evangéliumot, tudván azt is, hogy nemcsak élettervet kínál számunkra, hanem hírt is ad, hiszen az evangélium jó hírt jelent. És az a jó hír, hogy Isten szeret minket, és megtestesült Fiában kimutatta együttérzését velünk, megváltva bennünket a bűntől és a haláltól. Így tehát az evangélium a felszabadulás, az öröm és az élet teljességének üzenete. De aki komolyan veszi ezt az üzenetet, annak el kell köteleznie magát az új élet mellett, melyet az evangéliumi értékek tükröznek. Annak kérdése ez, hogy el tudunk-e mozdulni a felszínes létezésből a mély bensőségesség felé, el tudunk-e jutni az önzéstől a szeretetig, a küzdelemtől addig az életig, melynek maga Krisztus volt a példaadója. Az imának sokféle kifejeződése lehet, személyes és közös is lehet. De mindenekelőtt meg kell élnünk lényegét, Istenre figyelve, aki szól hozzánk, úgy beszélget velünk, mint gyermekekkel, szemtől szembe, telve bizalommal és szeretettel.

/Szent II. János Pál pápa; Beszéd a Vatikánban, 1997. február 16./