Most, hogy Krisztus Király ünnepe közeleg, szeretnék megosztani veletek egy kántori gondolatot, kérlek ne vegyétek tolakodásnak.

Pár hónapja egy nagyon kedves barátom kérte, hogy a szentmisén a Dicsőség kíséretéből ne szálljak ki, amikor elhangzik Jézus Krisztus neve. (Te vagy a Szent! Te vagy az Úr! Te vagy az egyetlen Fölség: JÉZUS KRISZTUS!) Azt mondta, a hívek valahogy bezavarodnak attól, hogy hirtelen elhallgat az orgona, és teljesen elbizonytalanodnak az éneklésben.

Nagyon sokat agyaltam az elmúlt években, hogy milyen akkordokkal lehetne ebben az énekben a legszebben kifejezni azt, amit Jézus Krisztus dicsőségéről képzelek. Mert elképesztő erő van ebben az imaszövegben, egyre csak dübörög és erősödik, míg ennek a crescendonak a csúcspontján szinte kiáltva mondja ki: Jézus Krisztus! De mindig úgy éreztem, hogy zenei képességeim túl csekélyek ekkora ragyogás, ekkora hatalom, ekkora pompa ábrázolásában. 

Aztán arra gondoltam, hogy furcsa azért ez a krisztusi dicsőség-hatalom- királyság dolog. Mert milyen király az, aki lemond a hatalmáról, hogy egy higiéniai szempontból meglehetősen kifogásolható állatmenedékben megszülessen? Milyen dicsőség az, ami a társadalom legaljával, a pásztorokkal ünnepli a születésnapját? Milyen hatalom az, amely tanulatlan halászfiúkkal veszi körül magát, és belőlük alkot minisztériumi titkárságot? És főleg milyen királyság az, amelyik nem sorakoztatja fel gyors-reagálású erőit, amikor veszélybe kerül a főnök? Mennyivel meggyőzőbb lenne Krisztus hatalma, ha a jeruzsálemi főpap udvarán nagycsütörtök éjjel megjelent volna egy hatfős kommandó állig felfegyverezve és helikopteren kimentették volna az Emberfiát, minden földi és mennyei hatalom birtokosát!

De nem, a Szent, a Hatalmas, a Király valami teljesen megmagyarázhatatlan módon, teljesen ellentmondva a mi hatalomról alkotott elképzelésünknek úgy viselkedik, mint a legkiszolgáltatottabb pária, tűri a méltatlanságot, tűri a kínzást, és még a halál előtti utolsó pillanatban sem fordul meg: elég gyerekek, hagyjuk már abba ezt a marhaságot!

Na, és ahogy ezen merengtem, rettentő módon zavarba jöttem. Miért akarok én ragyogni az akkordjaimmal? Hogyan volna egyáltalán lehetséges megragadni a zene eszközeivel ezt a teljesen értelmezhetetlen hatalom-képet? Nem jobb, ha egyszerűen elhallgatok? Mert az értelem teljesen lebénul ettől az ellentmondástól. 

De ha megpróbálja mégis tovább gondolni az elképzelhetetlent, nem az elméjével, hanem a szívével megsejt valamit. Valami teljesen megfoghatatlan, mégis kétségbevonhatatlan szabadságot. A szabadságot, amelyet nem köt a nagysághoz, a hatalomhoz való kétségbeesett ragaszkodás. A szabadságot, amely kicsiségében is nagy marad, sőt így nő nagyra igazán. Az Isten szabadságát.

És ez a szabadság könnyű és mindent átható BOLDOGSÁG! Csak attól, hogy végigpötyögtem magamban ezt a kis gondolatmenetet, az én szívembe is boldogság költözött, pedig hol vagyok én ennek a teljes megértésétől. Mint amikor ablakon át ér minket az őszi napsugár, olyan meleg, mintha nyár volna, s mégsem éget. 

És hogy zavarba hozom az éneklő híveket, amikor magasra emelem a kezeimet Jézus Krisztus nevének kimondásakor és egy kanyi hangot nem ütök le az orgonán? Nagyon helyes! Jöjjön is mindenki egy csöppet zavarba Jézus Krisztus királyi hatalmának kiéneklésekor!

Krisztus Király ünnepe közeledik. Ünnepeljük a Mindenség Királyát, a Bárányt, aki megnyitja a Könyvet és időtlen időkön át kormányozza országát a mennyekben. De tudjuk, hogy az ő hatalmát azt teszi felülmúlhatatlanná és kikezdhetetlenné, hogy képes volt lemondani róla, képes volt minden orgonakíséret nélkül leélni az életét, és vállalni a leggyötrelmesebb halált is. Értünk! Az Atya iránti hűséges szeretetből. Alleluja!

Kaposi Gergő