2014. július 12-13. között Pálosszentkúton az „éves rendes” motoros zarándoklaton (voltaképpen Motoros Találkozó) vettem részt Talán zarándokként, talán szervező-vendéglátóként? – pontosan nem is tudom. Pénteken sűrű esőben érkeztem meg erre a Máriás helyre és rögtön bele is vetettem magamat a másnapi programok előkészítésébe. Azonban aznap este a „Láthatatlan színház” előadásán is részt vehettek a vállalkozó kedvűek. Magam is jelentkeztem az előadásra, bár többekkel együtt én sem tudtam, miben is áll az előadás „láthatatlansága”…

A megadott időben megjelentem a helyszínen. Azt már elárulták az előttem járók, hogy az eladáson egyenként foglalkoznak velünk a „révészek” (így nevezik magukat az előadók). Meglepetésként ért, hogy bekötötték a szememet, majd kézen fogva átvezettek … egy ismeretlen világba.

Gyengéden arra kényszerítettek, hogy feküdjek hanyatt egy vékony matracra, majd betakargattak. A lábszáramra, combomra nehezékeket tettek – szinte mozdulni sem tudtam. Kellemetlen volt. Aztán elmentek a segítők, magamra maradtam. Hosszú ideig feküdtem bekötött szemmel – s egyszerre vízcsobogást hallottam. Aztán elhalt ez a zaj is, de kisvártatva odajött hozzám egy nő. Lihegett, talán futott. „Sajnos nagyon nem érek rá!” – hadarta – „Tudod, annyi dolgom van az új bolt beindításával és a gyerekek is most vannak a legnehezebb korban.”- mondta. Megsimogatta a vállamat és elment. Kisvártatva másvalaki jött oda, ő is mondott néhány kedves szót. Sajnálkozott, hogy nincs ideje, pedig milyen sokat gondol rám – és hogy mennyire tisztel azért a hősiességért, amivel és ahogy évek óta elviselem a betegségemet. Ő sem maradt sokáig.

Aztán nem jött senki egy ideig. Néha hallatszott ugyan a víz csobogása, de már-már unalmassá vált ez az egész kellemetlenség, amikor megéreztem, hogy leül mellém valaki.

„Akarsz-e meggyógyulni?” – kérdezte egy férfi.

De erre már magam is tudtam a választ: „Igen, Uram, de nincs senkim, aki beemelne a vízbe…”

„²Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. ³A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. ⁴Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). ⁵Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. ⁶Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” ⁷A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” ⁸Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” ⁹És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.”

Jn 5,2-10

Kisvártatva befejeződött az előadás, kivezettek a „színpadról”, majd lekerült a szememről a kötés is. Világos szobában álltam, körülöttem diákok, egy-két felnőtt. Mosolyogva figyelték a mozgásomat.”Jól van, jól érzi magát?” - kérdezték kissé aggodalmaskodva.

Nem tudtam jól válaszolni, hiszen mélyen megérintett az eltelt 10-12 perc. Kérdések tolultak fel bennem:

• észrevesszük-e a betegségünket, a megkötözöttségünket egyáltalán? Vagy annyira megszoktuk őket, hogy már ezt az állapotot tekintjük egészségesnek?
• észrevesszük-e a mellettünk élő – lévő – fekvő – álló betegeket? Segítünk-e nekik bármiben is?
• tudjuk-e, hogy hol és mitől remélhetünk gyógyulást?

De legfőképpen: 

• észrevesszük-e, ha leül mellénk Jézus és felfogjuk-e a kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?”

 Vagy csak a víz csobogását halljuk és bosszankodunk, hogy nincs, aki segítene?

-rla-

A "kemény mag" (Balázs és Marci) nem adja föl! Bár sietősre vettük a túrát, de nagyon kellemes időben, jót beszélgetve, a mi csodás tájainkon járva töltöttünk 1.5 órát. S amikor Páty határában bementünk a földutakra, találkoztunk egy bácsival valahol Isten háta mögött kettővel. Egy félig kiásott fa gyökérzete mellett ült. Valami olyat mond Marcinak, hogy "magas a fű, de amúgy sem ülnék kerékpárra, mert rossz az egyensúlyérzékem" - miközben látszik, hogy ezt az állapotot mesterségesen idézte elő a kora reggeli órákban :-)Aztán megyünk tovább: a napraforgók még szundikáltak (csak néhány koránkelő volt közöttük), s Tök határában az ölyvek (segíts András!) átható hangja hallatszik. 
Isten-áldotta vidék ez!
Hazafelé még megnéztem a zsámbéki főtér-rekonstrukció 1a ütemét

„Ragyogtasd fel arcodat szolgád fölött, Isten
szabadíts meg engem irgalmasságodban."

Zsolt 31,17

Rám néz.
Néz rám.
Lenéz rám, mert előtte állok, kuporodok, térdelek. Összetörtem, mindenem fáj, sajog, a szívem, a lelkem, a testem. Ember vagyok – örökké reménykedő és telhetetlen. Oda futottam, elé, az Úrhoz, hogy segítene, mert már nem bírom egymagam, mert mindennek terhe és mindennek határa van. Az én erőmnek feltétlen, igen – de Neki? Ő hatalmas és végtelen, tekints le rám, Istenem!
Még, hogy tekint? Ha csak ezt tenné! De nem, nem csak, és nem is úgy, mintha bárki lennék, hanem éppen én, az Ő porszem teremtménye, a folyton vétkező, a mindenben kétkedő, a kezdő, az újra és újra és újrakezdő. Aki elfelejt minden napot, anyja-apja születését épp úgy, mint a magáét és nem méltó a szeretetre, csak vágyik rá, egyre csak, egyre. És akkor, amikor már végképp nincs semmi emberi erő, megjelenik – éppen Ő, akire nem is számítasz, mert szégyelled magad (előtte leginkább), aki előtt ember el nem rejtheti semmi titkát és nem csak lenéz – de felragyog!
Mintha tudná (perszehogy), hogy mire vágyom: Hogy végre kiismerje valaki minden álmom és el is fogadja azt, szeretettel, féltve, óvva, ha megbotlok támogatva, felkarolva – szóval ott van fölöttem, bennem, értem (érzem) és ott van köröttem, mindenben: kicsiben, nagyban, az Egészben. Mint egy szerelmes, aki átölel, simogat, magához vonz, húz és emel. Tehetném, de Tőle nem szakadok el!
Rám ragyog – mert szeret. Engem. A bűnöst! Ki érti ezt?
És ez az elfogadás, bíztatás, a szeretet maga. Isteni lényeg, mindenek hatalma. Az 1Kor13 nem csak ránk vonatkozik. Nem viselkedési ajánlás, nem tiltás, nem is parancs, hanem magyarázat, szózat, himnusz. Ez maga a lényeg. Adomány – melyben az Úr önmagát mutatja – és ez által lesz megszabadító. Ez az Ő hatalma. Tamás-mivoltunk, földhöz kötöttségünk biztos jele, hogy tudásra, ismeretre vágyunk, s nem elégszünk meg önmagában Vele. Mármint a hittel: hogy létezik és munkál, nincs már kétség, kétkedés, nincs gyomorgörcs és már kérdés sincs, haszontalan, mert minden elrejtve Benne van…
Ez tehát az irgalom, ez szabadít meg. Nem vitatom a módját, a helyet, s az időt, nem adok tanácsot, ötletet: hagyom működni Őt. Talán ez a megszabadítás és egyúttal az irgalom.
Szolgád vagyok, aki lesné minden szavad. Bár barátodnak mondasz, aki ismerhetné titkodat, de nem merem, nem érem fel ésszel. Ember ilyet nem merészel! És a ragyogás – ha csak ez lenne és semmi más, már ez is majdnem a minden. De nem csak ezt sugallja, hanem azt is, hogy szeret engem.
Az Isten.

-rla-