Mi kettesben próbáltunk utat törni, de egy adott pillanatban, mikor már minden oldalról nyomtak, és kivetítőt még nem láttam,
kitört belőlem a pánik, és mondtam férjemnek, hogy menjünk innen bárhová, de ezt én nem bírom. Elvergődtünk a Tevere partjáig, ahol találtunk egy kis szabad helyet, ami nem volt útban a közlekedőknek, és lecövekeltünk. Ha lábujjhegyre álltam, láttam a kivetítő egyik sarkát. Kb. két óra volt még kezdésig. Mellettünk a korláton két középkorú equadori nő ült egy fiatalabb férfival, velük beszélgettünk. Érkeztek mellénk horvátok – örültek, hogy szomszédra bukkantak, franciák, beloruszok, és egy német fiatalember, aki csak csendben mosolygott. Felhős volt az ég, de nem bántuk, hogy nem sülünk meg. Olyan jó volt látni, hallani az ovációt, amikor Benedek pápa megjelent, őt sem felejtették még el!
Mire a mise elkezdődött, a kivetítő csücske is eltűnt előlem. A hangot két helyről hallottuk, így mindent kánonban énekeltek, mondtak… Magáról a szentté avatásról lényegében lemaradtunk, bár Péter éppen akkor fényképezett, de olyan hirtelen történt, csak a tapsból, és a harangzúgásból jöttünk rá, hogy túl vagyunk rajta. Közben a német fiú, a tabletjével bajlódott, majd egyszer csak felénk fordította: betöltötte rajta a tévéadást, hogy lássunk is valamit! Hihetetlenül felemelő, megható és humoros is volt belegondolni, hogy Róma közepén, egy számítógépen nézzük a szentté avatást a világ minden tájáról érkezőkkel – ez a 21. század. Mindenki a saját nyelvén olvasta az olvasmányokat az okos telefonokról, mindenki a saját nyelvén mondta a Miatyánkot, a „Béke veled”-et. Leírhatatlan élmény volt.
A mise után gyorsan utat törtünk vissza a csoporthoz. 13 órára volt megbeszélve a találkozó a szétszéledtekkel. Többen visszamentek a szállásra kipihenni a tömeget, de mi szerettük volna kihasználni az időt, a férjem idegenvezetésével hatan elindultunk a Falakon Kívüli Szent Pál Bazilikához – az elég messze van a városközponttól, hogy elkerüljük a tömeget. Naivan azt terveztük, hogy átsétálunk az Angyal-hídon a Colosseum felé. Nem gondoltuk át, hogy arra jönnek ki az emberek a Szent Péter térről is, illetve nem tudhattuk, hogy a lengyelek a partot beszélték meg találkozási pontnak, így két oldalról álltak az út mellett. Amíg a „dugóba” nem értünk, a szemétkupacokon szörnyülködtünk, szó szerint térdig ért a papír és egyéb hulladék. Aztán utolértük a tömeget. Szabályosan halálfélelmem volt, eszembe jutott a west-balkáni tragédia, és elkezdtem lefele nézni, nem taposok-e el valakit, aztán Péter egy pillanatra elengedte a kezem, és felsikítottam. Végül imádkoztam, becsuktam a szemem, egy rétre képzeltem magam, és mélyeket lélegeztem. Túléltük.
Ahogy átértünk a hídon, háromfelé oszlott a tömeg, nekünk nagyon földi célunk lett: WC-t találni. Mióta elindultunk a szállásról, nem volt lehetőségünk könnyíteni
magunkon, és délután kettő felé járt az idő. Már a kávézókra is ki volt írva, hogy elromlottak a mosdók, reménytelennek tűnt a dolog. Kiválasztottunk egy mellékutcát, és elindultunk, hátha… Péter kezében ott volt a zászló, és egyszer csak azt hallottuk a fejünk fölül: „Hajrá Magyarok!” Az egyik teraszról kiabáltak utánunk, mint kiderült egy pilisjászfalui család tagjai, akikkel több közös ismerősünk van. Az első kérdésük, ez volt: „Nem jöttök föl mosdóba vagy teázni?” Felmentünk. Már a lépcsőházban csodaként beszéltünk erről a találkozásról, aztán kiderült, hogy a hattagú család eredetileg a város szélén bérelt volna lakást a szentté avatás idejére, de az nem jött össze, ezért kárpótlásul kapták az ingatlanirodától ezt, ami az Angyalvárra panorámás. Miért azon a kis utcán indultunk el? Miért mentek ki éppen a teraszra? Miért kérdeztünk rá rögtön egy ismerős nevére? Miért pont ott szálltak meg? Számunkra ott ez egy újabb megtapasztalása volt a Jóisten mindenre odafigyelő szeretetének. Olyan sokszor feltettem már a kérdést magamnak: ha ilyen apróságokban is megtapasztalom a Gondviselést, miért félek a nagyobb problémáktól?!
Felfrissülve és szárnyakat kapva indultunk el újra a colosseumi metrómegálló és a Falakon Kívüli Szent Pál Bazilika felé. Beértünk a templomba, és eleredt az eső, de mi pont nem áztunk meg. Kicsit nehezen találtuk meg az átriumot, de megérte a keresgélés. Bent, Szent Pál sírjánál újra letettük szándékainkat Isten elé.
Egy úti célunk maradt: a Santa Maria Maggiore Bazilika. (Férjem nagy vágya volt, hogy ha már Rómában vagyunk, megmutassa nekem a négy nagy bazilikát.) Eléggé ki volt számolva az időnk, de végül odaértünk, már ez is megnyugvás volt – „megcsináltuk”! Először kicsit ijesztő volt számomra a barokk freskók tömkelege, de aztán a szentélyben megláttam a mozaikot, és percekig csak néztem. Lementünk az altemplomba ahol Jézus jászlát őrzik. Azon gondolkodtam, hogy igazából teljesen mindegy, hogy valóban az a fadarab volt-e az eredeti jászol, mert maga a deszkák egyszerűsége is közel vitt a betlehemi éjszakához, és Isten Fiához, aki „kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez”.
Ahogy feljöttünk a lépcsőn, Erzsi nővér szaladt oda hozzánk, sikerült az egyik oldalkápolnában áldoznia! Átvergődtünk egy lengyel csoporton, de mire odaértünk, késő volt. Hatalmas erővel tört rám a hiányérzet. Tegnap ugyan voltunk előesti misén, de ma volt a szentté avatás, vasárnap van, voltam misén, de hozzánk nem jöttek áldoztatni, és ott volt bennem az űr. Imádkoztam, hiszen annyi ajándékot kaptunk itt, milyen hálátlan vagyok, de annyira jó lenne, ha Jézussal egyesülve indulhatnánk haza… Az utolsó kápolnához értünk, és sorban álló embereket vettem észre. Beugrottunk a sor végére, és ahogy lépkedtünk előre, a gyönyörű éneket hallgatva, szétnéztünk: egy ukrán misére tévedtünk be. Kb. 100-an lehettek, valószínűleg ismerték egymást, és mi ott álltunk az áldozási sor végén ketten, kezünkben a feltekert magyar zászlóval… Imádkoztam, potyogtak a könnyeim, csak engedjék meg! Az áldoztató előtt tudatosult bennem, hogy görög katolikus misén vagyok, és két szín alatt áldozhatok, kiskanálból - ha engednek. A ministráns nem szólt semmit, csak jelezte, hogy térdeljek le. Amen. Kifele is sírtam. Megkaptam mindent, amire vágytam, és
még annál is többet, újra. A zarándoklatom egyik szándéka az ukrajnai béke volt, és itt lehettem közöttük, a férjem kollégája görög katolikus, és már nagyon sokat
meséltek az ottani áldoztatás méltóságáról, mélységéről, de még nem tapasztaltam meg. Eddig. Ezt az élményt megint nagyon ránk, kettőnkre szabták Odafönt.

Mikor találkoztunk a többiekkel, kiderült, hogy többen eltévedtek, eláztak, volt, akit ki akartak rabolni, de egyikük sem bánta, hogy eljött.
Vacsora után, feltöltődve, elindultunk megnézni az éjszakai Rómát. Elég hamar eleredt az eső, jól megáztunk, nem is azt láttuk, amit szerettünk volna, de olyan kaland volt, amire mindig emlékezni fogunk!
Másnap reggel, maradék szárazruhánkba öltözve a napsütötte Rómától búcsúzhattunk. A hazaút alatt volt lehetőségünk átgondolni, mit kaptunk, mit viszünk haza, kik voltunk, amikor megérkeztünk, és kik vagyunk most, hazaindulva. Hetek múltán látom, hogy mennyi minden elindult akkor bennem, min tudtam változtatni a hétköznapjaimban, a kapcsolataimban. Feltöltődtem a jelenvalósággal, imával, Isten utáni vággyal.
Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy átélhessük ezt a felejthetetlen élményt!

Szent XXIII. János pápa és Szent II. János Pál pápa, könyörögjetek érettünk!

H-D. Borbála