EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből 
Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet.
Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt.
Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”
Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.
Ezek az evangélium igéi. 
Lk 5,1-11

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből 
Abban az időben:
Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta:
„Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Ezek az evangélium igéi. 
Lk 4, 21-30

A tavalyi évtől a Vatikán február 8-át, Szent Josephine Bakita
emléknapját az emberkereskedelem elleni fellépés napjává
nyilvánította. Ezen a napon világszerte az emberkereskedelem és a
modern kori rabszolgaság felszámolásáért imádkozunk.

Jozefin, Bakhita, Szt (Szudán, 1869.-Schio, Vicenza m., Olaszo., 1947. febr. 8.): rabszolganő, apáca. - Születésekor nem a Bakhita nevet kapta szüleitől. Szörnyű élményei hatására elfelejtette azt a nevét, melyet szülei adtak neki. Bakhitának, mely „szerencsés”-t jelent, elrablói nevezték el. - El Obeid és Kartúm rabszolgapiacain egyik gazdától a másikhoz kerülve mind fizikai, mind erkölcsi értelemben megtapasztalta a rabszolgák megalázottságát és szenvedéseit. - Kartúmban (Szudán) Bakhitát megvásárolta Callisto Legnani olasz konzul. Kellemes meglepetésére, elrablása óta most először nem korbácsolta senki miközben megkapta feladatait; ehelyett szeretettel bántak vele. A konzul házánál Bakhita békét, meleg légkört és az öröm pillanatait élte át, még ha nosztalgiával gondolt is talán örökre elvesztett családjára. - Amikor a politikai helyzet miatt a konzulnak vissza kellett térnie Olaszországba, Bakhita engedélyt kért és kapott, hogy elmehessen gazdájával és annak egyik barátjával, Augusto Michielivel. - Miután megérkeztek Genovába, Michieli feleségének kérésére Legnani hozzájárult, hogy Bakhita velük mehessen. Új  „családja” Zianigóban (Mirano Veneto közelében) lakott. Mikor megszületett kislányuk, Mimmina, Bakhita lett a dajkája és játszótársa. - Michieli megvett egy nagy szállodát Suakinban, a Vörös-tenger partján, s a felesége is odaköltözött. Ügyvezetőjük, Illuminato Checchini tanácsára Mimminát és Bakhitát addig a kanossziánus nővérek gondjaira bízták a katekumenok velencei intézetében. Itt szerezte Bakhita első ismereteit Istenről, akit gyermekkora óta „ott érzett a szívében, anélkül, hogy tudta volna, ki Ő”. „Elnézve a Napot, a Holdat és a csillagokat, azt mondtam magamban: ki igazgathatja ezeket a gyönyörű dolgokat? És nagy öröm töltött el, hogy láthatom Őt, ismerhetem Őt és hódolattal adózhatok neki...” - A katekumenátusban eltöltött néhány hónap után 1890. I. 9: Bakhita megkapta a keresztény beavatás szentségeit és a keresztségben a Josephine nevet. Öröme határtalan volt. Nagy, kifejező szemeinek csillogása mély érzelmekről árulkodott. Attól kezdve gyakran látták, hogy megcsókolja a keresztkutat és azt mondja: „Itt lettem Isten leánya!” Minden nappal egyre többet tudott arról, ki ez az Isten, akit most ismer és szeret, aki titokzatos módon, a kezét fogva vezette el őt Hozzá. - Amikor Michieli asszony visszatért Afrikából, s haza akarta vinni a lányát és Bakhitát, az utóbbi szokatlan határozottsággal és buzgalommal kérte, hogy a kanossziánus nővérekkel maradhasson és szolgálhassa azt az Istent, aki annyi bizonyságát adta az Ő szeretetének. - A fiatal afrikai lány, aki akkortájt lett nagykorú, élvezte az olasz jog biztosította választás szabadságát. Bakhita tehát ottmaradt a katekumenátusban, ahol szerzetesi hivatását kapta, és a Canossai Szt Magdolna Intézetben az Úrnak szentelte magát. 1896. XII. 8: örök fogadalmat tett Istennek, akit „Mester”-nek szólított.  - A következő 50 évben ez az egyszerű nővér Isten szeretetének igaz tanúja: a schioi közösségben főzött, varrt, kézimunkázott, kapusnővér volt. A kapunál gyakran simogatta meg a kanossziánus iskolába járó gyerekek fejét. Hazája ritmusait és zenéjét hordozó kedves hangja örömet okozott a kicsinyeknek, jól esett a szegényeknek és a szenvedőknek és bátorította azokat, akik bekopogtak az intézetbe. - Alázatossága, egyszerűsége és örökös mosolya mindenkinek megnyerte a szívét. Nővértársai nagyra becsülték töretlen jókedélyéért, elragadó jóságáért és azért, mert mélységes vágy élt benne, hogy másokkal is megismertesse az Urat. „Légy jó, szeresd az Urat, imádkozz azokért, akik nem ismerik Őt. Milyen nagy kegyelem ismerni Istent!” - mondogatta. Idősebb korában hosszú évekig betegeskedett, de ~ ekkor is a hit, a jóság és a keresztény remény tanúja maradt. Azoknak, akik meglátogatták és megkérdezték hogy van, mosolyogva így válaszolt: „Ahogy a Mester kívánja.” Haláltusájában újra átélte rabszolgaságának szörnyű napjait és nemegyszer könyörgött az őt ápoló nővérnek: „Kérlek, vedd le a bilincseimet... olyan nehezek!” A Boldogságos Szűz Mária szabadította meg minden szenvedéstől. „Miassszonyunk, Miassszonyunk!” - ezek voltak utolsó szavai, és az Úr Anyjával való találkozását utolsó mosolya tanúsította. Halála után hamarosan nagy tömeg gyűlt össze a konvetnben, hogy utoljára lássák «Moretta Anyát» és mennyei segítségét kérjék. Szentségének híre elterjedt valamennyi földrészen, és közbenjárására sokan nyertek kegyelmeket. Schioban 2000: is mindenki úgy beszél róla: Moretta, 'Fekete Anyánk'. B-gá avatási perét 1959: kezdeményezték, és 1978. XII. 1: az Egyh. hivatalosan elismerte, hogy hősies fokon gyakorolta az erényeket. - II. János Pál p. 2000. X: 1: sztté avatta.