Hát ez izgalmas lett! A mai alkalommal a kemény magon (Ny. Balázs és H. Marci) kívül csatlakozott J. Jancsi és Antal testvér is, így csúcsot döntöttünk a létszámot illetően. És - kicsit előre szaladva - az események drámaiságát illetően is. Ugye, izgultok, mi is történt velünk? Az egész ott kezdődött, hogy a templom előtti találkozón megjelent Antal testvér is, teljes harci díszben, vadonatúj szerzeményével: egy országúti bringával, ami szépen felújítva, kiglancolva várta a megméretést. Márton atya áldását követően el is indultunk, hogy találkozzunk a Kútvölgyben H. Marcival. S amint frissen, vidáman (amit éppen Antal biztosított kedves beszólásaival) tekertünk, alighogy elhagytuk a templomot, leesett a trikómra aggatott napszemüvegem (borongós volt az idő). Fékeztem, a mögöttem haladó Jancsi is ráfékezett - de a harmadikként küzdő Antalt váratlanul érte a gyors megállás és belefutott Jancsiba, illetve, hogy elkerülje az ütközést, az útszéli árokba bucskázott. Szirénázó mentők, rendőrség, csődület, aztán TV, a vétkesek bilincsben való elvezetése ............ nem volt, mert persze nevetve kászálódott ki a susnyákosból. Szerencsére sem neki, sem a "technikának" nem lett baja. Felszedtük Marcit is szerencsésen és irány Budajenő, illetve a Kis-kopasz hegy lába. Perbál után kanyarodtunk le a hegy felé, s az út erősen megpróbálta ismét szegény Antalt, hiszen a vékony kerekek nem alkalmasak a zúzott-köves útra, de vitézül állta a sarat. Ismét szép helyeken jártunk: dombnak fel, völgybe le, amikor aztán Balázst előreküldtük, fedezné fel az utat Tinnye felé (haza kellett mennie időre, ezért nem tartott velünk). Mi tovább mentünk, élvezve az erdei hűvös utat. S egyszerre csak azt veszem észre, hogy egyre nehezebben tartom az irányt; nem kellet sokat vizsgálódni, hogy kiderüljön: az első kerekem - hm - veszített a feszességéből; ezt bizony tolni kell akár hazáig is. Marci, Jancsi és Antal szolidaritásból (meg amúgy is felfelé mentünk) velem együtt tolták egy ideig a bringáikat, de aztán elmentek megnézni a budajenei Árpád-kori templomot. Eközben én a régi barátaimat cserkésztem be, hogy segítsenek életet (ill. levegőt) lehelni a punnyadt kerekembe. Mondhatom, nagy örömet okoztam M. Gáboréknak: éjfélkor értek haza Franciaországból és éppen arról beszélgettek félálomban a hitvesi ágyban, hogy milyen régen is láttak engem. És tessék - be is állítottam hozzájuk. Örültek, de a szomszédjuk révén megszabadultak tőlem. Miután ismét egyesült a zsámbéki csapat, hazafelé azon az úton jöttünk, amely a szántókon át vezet jenőről Tökre. Tök jó volt az idő :) Jó volt, szép volt. Jövő héten is lesz bringázás (bár én a következő két héten nem leszek itthon); remélem Balázs és Marci vezetik az örömtelien növekvő számú bicajozó barátainkat.